A VADKÖRTE: III. Kultúrtörténeti és kertészeti vonatkozások

A hazánkban őshonos Pyrus pyraster, több más faj között a mai termesztett körtefajták egyik őse. A körtefa gyümölcsét már a neolitikumban gyűjtötték. Bizonyság erre, hogy a svájci cölöpépítmények feltárt hulladékgödreinek maradványaiban körtemagvakat is tömegesen találtak. Termesztése az ókorban Perzsiában és Örményországban kezdődött. Innen jutott el Görögországba, majd a Rómába. A Peloponészosz félsziget számos "Apia", azaz körte elnevezésű települése a faj elterjedt voltára utal.
Az ókori mediterrán kultúrákban a mitológia és a mítikus szimbólumok világának fontos szereplői a növények. Surányi Dezső szerint a körte a H betű szimbóluma a hüperboreász fa ábécében, amely egyben a hatodik hónap első napját (máj 13.) is jelenti a görögöknél. A Holdnak, illetve Föníciában a holdistennőnek szent fája volt - fehér virága miatt. A mükénéi Héraionban, a Héra-szentélyben a holdistennő szobrát körtefából faragták ki, csakúgy mint a biotiai Athéné tiszteletére állított Onké(körtefa)-szentélyt. Homérosz az Iliászban a körtét az istenek ajándékának nevezte. Az Odüsszeiában, a főhős atyja Láertész kertjeinek leírásában 13 fajtája szerepel és "körte a körte körül puhul, érik" Alkinoosz kertjének terebélyes fáin is. Az eposz beszámol Tantalosz kínjairól, aki Zeusz tévútra jutott bűnhődő fiaként örök szomjúságra ítéltetett. Ha a folyó fölé hajol, a víz kiapad, ha a körte és almafa gyümölcse után nyúl, a fák ágai elhajolnak.
A körte egyben a férfiúi nemzőképesség jelképe a gyümölcsök között. Innen és az életfa-lélekfa szimbólumból ered az a szokás, amely alapján a gyermek születésekor fácskát ültettek. Az alma a leány, a körte a fiú jelképe.
A körte ókori termesztéséről elsőként a görög Theophrasztosz számolt be az i. e. IV. században. Vad és nemes körtét említ, ismerteti a magvetést és a dugványozást, a sarjak ültetését és az oltást is. A körtegyümölcs telepítésére a dombos erdők alsó részét ajánlja. A Római Birodalom, mint megannyi más gyümölcsünk esetében, a körténél is jelentékeny hatással volt a körtefajok domesztikációjában, nyugat-és közép európai elterjesztésükben. Cato (i.e.234-149) a "De Agricultura" című művében hat fajtát név szerint közöl ("marok"-, "Anicius"-, "vetési"-, "tarentumi"-, "must"-, és "tök"-körte). Plinius az i. sz. I. században további 35 körtefajtáról tudósít. Felemlíti, hogy néhány fajtát vidékenként más-más néven neveznek. A körtefajtákat, érési idejükről, alakjukról, színükről, származási helyükről, illatukról, vagy a termesztők nevéről nevezték el. Ilyen a Hordaria, az Árpával érő körte (amely az újkori magyarországi leírásokban is szerepel), a "Laureat", vagy "babér"-körte, a "Tiberianat", amely Tiberius császárról kapta nevét.
A kora középkori Európa kevés nyomot hagyott a körte termesztéséről. Nagy Károly "Capitulare Villis"-ben már utasítást ad a nyersfogyasztású, a főzésre alkalmas és a késői érésű körte ültetésére. A XIV. századtól Franciaországban, Angliában és Belgiumban foglalkoztak széleskörűen a körte domesztikációjával és a fajtanemesítéssel. A díszkertben is helyet kapott. Versailles - a barokk pompás szimbólumává lett - kastélyának oldalszárnyaihoz támasztva, a mai Kertészeti és Tájépítészeti Főiskola falai mentén, ma is teremnek a százados körtefák.
A vadkörte magyarországi művelésbe vonása és a fajtanemesítés a honfoglalás után az erdőkben és irtásokon előforduló vadkörte hagyásfaként való megtartásával, majd szaporításával vette kezdetét. Húsos erdei gyümölcseink fontos szerepet játszottak a népélelmezésben. "Néhol az erdő oly nagy mennyiségben kínálja azokat, hogy valóságos természetes gyümölcsöskert... A Parádi-völgy erdeje, ahol most a fürdő épületei húzódnak meg, Recsk felé ligetekké és cserjésekké foszladozik szét, amelyekben vadalma, vadkörte, szeder, csipkebogyó stb. terem. Mellettük a mezőn legel a recski gulya, közben pedig a pásztor megszedi a ligetben és a cserjésben a maga gyümölcsét. Ismeri a fákat, tudja melyik milyen ízű gyümölcsöt terem, s mikor egyszer találkoztunk, megkínált érett vadkörtével, amellyel éppen akkor szedte tele a kalapját." írja Rapaics Raymund a "Magyar Gyümölcs" c. 1940-ben megjelent munkájában.
Szamota István és Zolnai Gyula gyűjtése alapján feltárt középkori helyneveink, dűlűneveink között számos olyat találunk, amelyet gyümölcsfáról, annak valamely tulajdonságáról neveztetett el. Különösen a vadkörtefákat nevezték meg. Szerepel az oklevelekben kétágú körtvély, keserűkörtvély, sokkörtvély, remetekörtvély, csonkakörtvély, kőben álló körtvély, gyakorkörtvély, magaskörtvély, édeskörtvély, ikreskörtvély, kékellőkörtvély, kiskörtvély. A középkori erdőirtások révén nyert legelőkön a gyümölcsfákat hagyásfaként megőrizték. Az oklevelek tanulsága szerint ezek sokszor birtokhatárt is jelöltek, valamint tájékozódási pontok voltak az utak, útkereszteződések mentén.
A fákat nem kizárólag gyümölcsükért és határjelül őrizték meg hagyásfaként. Õsi, a folyómenti ókori kultúrákig visszavezethető hit szerint fákban lakozó szellem felelős a növények termékenységéért, de védelmezi az állatokat is, és gyógyító erővel bír. A kaukázusi cserkeszek a jószág védelmezőjének a körtefát tartották. A fát őszi ünnepén a mi karácsonyfánkhoz hasonlóan díszítették fel. A mesék és a mondák világában is találkozhatunk "jelet adó" jelzőfákkal. A "világ jósfája" a belőle folyó tejjel és vérrel jelez, a "világ zengő fája", a tündérkertben álló aranykörtefa érintésekor csengés-bongással riasztja gazdáját.
A gyümölcsfák szaporításának legrégibb formája, hogy az erdőt járók a legízletesebb gyümölcsű fákról szedett oltóággal oltották be a többi gyümölcsfát, főként a vadkörtéket és vadalmákat. A középkori, XI-XIII. századig visszanyúló ártéri gazdálkodás során a keményfa-ligeterdőkben alakult ki ez a gyakorlat. A beoltott fák a közösség, vagy az uradalom tulajdonában álltak, kivágásukról közösen dönthettek, akkor, amikor a föld, a fa és gyümölcsének tulajdonjoga különvált. A tilalmas keményfa-erdőkben a gyümölcs haszna sok esetben megillette a falu népét, vagy az oltót. A rétek gyümölcsterméséből örökösödésnél a leányok akkor is részesültek, amikor a rétet a fiú kapta örökrészül. Az ártereken gyümölcsös szigetek alakultak ki, amelyeket családok között osztottak fel. Andrásfalvy Bertalan - a Duna-menti területek hajdani ártéri gazdálkodását bemutató, 1973-ban megjelent dolgozatában - 45 máig fennmaradt fajtanevet említ, amelyek között több azonosságot feltételezve, mintegy 30-40-re teszi az ártereken termesztett körtefajták számát. A vadkörte a népi termesztésben elsősorban aszalványként hasznosult, de évszázadok óta a magoncait körte, birs, továbbá számos díszfa alanyának nevelték és pálinkát is főztek a gyümölcsből.
A kertekbe telepített körte termesztési központja a reneszánszban a Szerémség volt, Magyarország a török kor előtt vezető borvidéke, Probus római császár szülőföldje. A pannóniai eredetű szőlő és gyümölcstermesztés a magyar államalapítás után ismét felvirágzott több római kori termesztőhelyen. A szőlőkbe ültetett gyümölcsök között a gesztenye mellett, egyik legfontosabb a körte volt. Galeotto 1485-ben Mátyás királyról, a magyar életről és a magyar földről írott művében a szerémségi püspökről és a vidékről így emlékezik meg: "Hogy a Szerémség boráról hallgassak, amely annyira kellemes, hogy az egész földkerekségen nehéz lenne párját, vagy csak hasonlót találni és hogy a kobakkörték nagyságáról és finomságáról se beszéljünk, amelyek olyan nagyok, hogy kézzel is alig lehet körülfogni ...."
A török korban is számos új növényfaj került hazánkba a Kis-Ázsián és a Balkánon, valamint Magyarország megkerülésével tengeri úton Spanyolországon és Bécsen át. Több különleges magyar gyümölcsnek tartott faj jutott ekkor hozzánk, köztük néhány körteféle, amelyek a későbbi korok nagy változatosságát, a termesztésbe vont és nemesített fajták sokféleségének alapját adták az őshonos fajok változatain túl.
A díszkertek létesítésnek terjedő gyakorlata, amelyben a szabályos közökbe ültetett gyümölcsfák is fontos helyet kaptak, segítette körte termesztésének fellendülését. A XVI. századi nemesség törekedett arra, hogy kertjeiben helyet kapjanak a korán érő fajták is. Lippai János a Posoni érsekkert 1664-es leírásában már négy korai fajtáról számolt be ("Muskotály"-, "Hosszúszárú"-, "Árpával érő" és a "Pünkösdi"-körte). A nyári körték legnevezetesebbje a "Kármán"-körte volt, amelyet a Felföldön "Császár"-körtvélynek is neveztek. A XVII. században a Ciprus ősi nevét viselő Makaria körtét tartották a legjobbnak, a téli körték között.
A számtalan újabb és újabb változat mellett a vackor is becses fa maradt. Melius Péter 1578-ban íródott Herbáriuma "Az fáknak füveknek nevekről, természetekről és hasznakról" a "körtvélyfa" leírásával kezdődik. Rákóczy-emlékfáink között is találhatunk vadkörtét. A fejedelem a Dédai-birtokán állott terebélyes vadkörtefa alatt vett búcsút - száműzetésbe indulván - hűséges parasztjaitól.
Bél Mátyás az 1730-as évekbeli magyarországi népélet és gazdálkodás leírásában a gyümölcsfák között az alma után másodikként a végtelen változatosságú körtefajokról szólt. Csak a legfontosabbakat említve 24, magyar néven is ismert fajtát sorolt fel, hozzátéve, hogy ezeken felül sokszáz más is feltalálható. Az egyes fajokat, fajtákat gyümölcsérés szerint mutatta be. A korai körték között első a "muskotály" és a "nyári", vagy "augusztusi" ("Augsbirn"), majd az "árpával érő", ezt követően a "zabbal érő", majd a "zöldkörte" ("Selenkabirn"), ezután az "aprókörte" ("betisia") és a "borízű" következik. Nagynak és kíváló ízűnek mondja a "lőrinckörtét", ám ennél is kedvesebbnek tartja a bíborvörös Lukrétiáról elnevezettet. Ehhez hasonló a ritka előfordulású "károlykörte". Szól a sárga "adorjánkörtéről", a kellemes ízű "királykörtéről" és a legfönnségesebbnek tartott "császárkörtéről". Utóbbival rokon a nagygyümölcsű, markot megtöltő "marokkörte" és hasonló a "papolcinak" nevezett, az egész országban elterjedt fajta. Felsorolásában szerepel még a bőtermő "barátkörte" ("Minischbirn") a mézízű "salzburgi" kis és nagykörte, a barna színű és igen nemes ízű "szerecsendió-körte", a "viaszkörte", az "aranykörte" ("Dukatenbirn"), a "mustárkörte" ("Senfbirn"), a "húsos körte" ("Fleischbirn"), a "vérkörte" ("Blutbirn"), a "poloskakörte" ("Wantzenbirn") és a "tömjénkörte". Említi a "pergamotikai" és a "Macarius"-körtét és másokat, amelyeknek több változata is ismert volt a XVIII. század végén.
Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály az 1807-ben Debrecenben kiadott "Magyar Füvészkönyv" lapjain a "Körtvélyfa" címszó alatt négy fajt említett. A "Vaczkor"-t a Pyrus communis-szal, a közönséges körtével azonosította, amelynek akkor már 80-nál több "mívelés által kivált" kerti fajtáját ismerte. Bereczky Máté 1887-ben a "Gyümölcsészeti vázlatok" c. művében 83 féle nemes körtefajta részletes leírását adta. Surányi Dezső 1985-ben 1500 ismert körtefajtáról írt.
A kötődés az oly sokféle jelentéssel, szereppel bíró körtefához a néphagyományban is jelentőséget kap, s a költőket is megihlette:

A vadkörte ültetésének, illetve megőrzésének tradíciója a lírai sorok ellenére sajnos elenyészett. Bár természetes terjeszkedése, önvetényülése folytán legelőterületeinken, gyümölcsöseinkben ma is szinte mindenhol jelen van, a területtulajdonosok, gazdák nem fordulnak oly figyelemmel a fafaj iránt, mely azt megilletné.
Hagyományos hasznosítását felelevenítve vadkörte a legelőfásítás, a mezsgyék, határültetések szép és hasznos növénye lehetne. Jó szárazság- és sziktűrő képessége révén az alföldi szikes pusztákon is kiválóan alkalmazható tájfásításra, az akác esetenkénti kiváltására, színesítőként vehetnénk számításba. Az elmúlt időszakban egyre inkább elhanyagolt "vadkörténket" minden téren érdemes lenne ismét felkarolni ...

Konkolyné Dr. Gyuró Éva