Vers

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Rönk a Tiszán

Ravasz Lászlónak Alföld. Rohan a gép velem. Zöld és virágos végtelen. Torony. Túl rajta: tóvidék. Õrház körül arany csibék. Most faluvég. Pár puszta sír. Most nyáj. Mocsári gólyahír. A sás közt karcsú gólya lép: verőfényes Petőfi-kép. Tört szárnyú, furcsa szélmalom. Négy csorba házfal. Csárdarom? Kertek közül egy ér kivág. Barackvirág. Barackvirág. Most: vízben álló fűzberek. Villámló varjú-hadsereg. A gazban ársodorta szán. Most: - egy tutajrönk a Tiszán. Csak nézem és a lomha test a fényes ködben élni kezd. Most karja támad, társa nő. Már tíz fenyő, már száz fenyő. A törpe síkon nő tovább, hatalmas, büszke délibáb. Sötéten égig fellebeg: bozontos fenyves-rengeteg.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Szalonka-les

Bükkcserje közt piros virágu mart, a mentén kékes esti köd lebeg. Hol barna bükkök némán ködlenek, álmos holló a szálerdőbe tart. A mogyorófa-barka megremeg: futó fuvallat, izgatott, zavart, felborzolja az álmodó avart s szitálva indul könnyű permeteg. Hat óra. Kürtszót küld egy messzi gyár. A rigó füttye halkul, egyre jobban. Rejtett madár most édes nászra vár. Fegyver feszül az izgatott marokban... Most. Jönnek... Boldog, büszke mátkapár. S forró szívükre gyilkos puska robban.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent az első pár vörös folt megjelent. Állunk. Kezedben késő kék virág. Azt mondod: Õsz. Az első őszi fák. Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon. Elhullt a Nyár a nagy vadászaton. Amerre vitte buggyanó sebét, bíboros vére freccsent szerteszét. Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért, hogy tékozolta, nézd, a drága vért. S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol, hörögve összeroskad valahol.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Tavaszodik I.

(N. Tessitori Nórának) Sáncban a hóviz könnyű hajót visz, füstöl a fényben a barna tető. Messze határba indul az árva, lenge madárka: billegető. Titkon a Bükkben moccan a rügyben - mint csibe héjban - kandin a lomb, s mintha a róna kedve dalolna, úgy muzsikál, muzsikál a kolomp. Indulok. Értem. Jól tudom: értem, értem üzenget a zsenge határ: "Szíved, a bomlott, ócska kolompot hozd ide, hozd ide, hozd ide már!"

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény, hideg árnyék hull a hegyre. Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. Torkomig ver csorba szívem, tűz a talpam, seb a térdem. Annyi rémtől megfutottam, míg a ritkulásig értem. Seb a szívem, seb az arcom, vadtövistől vér az ingem. Aki erdő-járni küldött, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam, ami bennem fiatal volt, rohanásban elhullattam. Szívem szárnya, szemem fénye, kurjantásos fiú-kedvem, férfi-sorsom mély zenéje elveszett a rengetegben. Csudaváró esti lázban fekszem itt a ritkulásban meglazulva, szerteesve, s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, mint a Lemminkejnen anyja: addig járna, felkutatna, kicsi méhvel írt hozatna, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne... Fekszem itt a szürkületben, túl a rétnek nagy a csendje. S zúg mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje.

2005. január 21.

Versek - Áprily Lajos

Áprily Lajos: Vadludak

Az ablakom a szürkületbe tárom s szemem kiáltó hang után kutat, de pára-kendős égen nem találom az éjszakába szálló vadludat. A templom omló szürkeségbe ormol, borzong az ákác, mint a nagybeteg, s átrémlenek a szomszéd utcasorból a lenge leplű ház-kísértetek. Hogy visszatér a régi, bús igézet - mindig ilyen volt erre a világ: a Holt-Marosból puszta ködbe nézett vadlúd szavára a tógás diák. Tán látomás e felleg-szürke torlás s mi álmodunk köd-óceán alatt, s fejünk fölött egy félelmes vitorlás: horgonytalan mulandóság halad. S be jó a csöndes óceán-fenéken e félálomba zsibbadt öntudat, ha vágya fenn a láthatatlan égen vadludat ríkat, újra vadludat. Ó, hányszor hittem, szárnyamat kibontom, ha hívó szél jön, messze tengeré, és átrepűlök túl a horizonton távol derengő tengerek felé. Késő. Meddő csatán a szárny kifáradt, tél jön, fojtó, didergető homály. S a pince torkán édes illat árad: sötét mámort kínáló muskotály.

2005. január 21.

Áprily Lajos (1887—1967)

Mi a titka az Áprily-versek varázsának? Hiszen aligha van versolvasó ember, akit el ne bűvölne ez a költészet, ez a formatökély, amellyel egy tiszta lelkű, szerényen, sőt szemérmesen nagy műveltségű, egyértelmű világossággal gondolkodó és érző művészember kifejezi magát. Talán éppen a tisztaság az, ami elsősorban megragadja a lelket: tisztaság a lélekben, tisztaság a mondatokban, verssorokban, ritmusban, rímekben és életigényekben. Ebben a szinte testi élvezettel mondható költészetben nincs olyan érzés, amelyet bármelyik egészséges ösztönvilágú, lénye egészével tisztességes ember ne érezhetne; nincs olyan gondolat, amelyet egy valamelyest művelt európai ember ne gondolhatna; nincs benne se eszmei, se formai újdonság — és mégis a szenzáció élményét adja az olvasónak, és nagy hatások keltésének lehetőségét a versmondónak. Áprily költészetéről minden igazán emberséges, művelt és emelkedett lelkű, de soha verset nem író ember úgy érezheti, hogy ő is megírhatná, ha olyan nagyon jól tudna verset írni, mint Áprily.

2005. január 21.

Versek - Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol, de soktól néha már szabadulok. Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok. Az utak, melyek innen szertefolynak, erdőmön túl az égre fölhajolnak s minden virág, fű, óra, cserje, kő egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő s annak fényébe szőve éjszakám istent szivembe lopja a magány.

2005. január 17.

Versek - Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanul csatangolva a barna erdei ösvényen, zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok; okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon. Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat, majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő; a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink: megszépült a világ és jólesett a színek friss lüktetése. Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, - zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált... S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat: mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük, hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.

2005. január 17.

Versek - Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz

A Nap! a Nap! - Nézd, emeli már nagyságos homlokát s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive... Lármás zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete. Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég. Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész; a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten? Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal? - Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt! Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok ol

2005. január 17.

Versek - Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

Sötétedik... láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkűnkbe illatos testüket a rétek.) Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

2005. január 17.

Versek - Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

–Szkadzon– Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé hívó szavamra, nem akarta napfényes örömmel visszamondani neved, melyre tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. A délután biztató zöldje elsápadt, a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, az ibolyák szemében árva könny égett: kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat húzza elgyengült szivem. A kilátó vén kövein álltam, a korlát előtt, honnan falunk fölött legtovább lehetett látni már messze ringó kis hajód vitorláit. Engem is elvittél? - oly léttelen vártam, mig meg nem érkezett az estharangszó!... Majd az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos csillagok ültek pillámra. A hajlongó fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

2005. január 17.

Versek - Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc: Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak fel a távoli dombok és mikor a lassan melegedő föld a hajnal könnyét már visszalehellte: oly friss a szín, üveglelkünkön át oly zenében úszik minden, mit a szem lát, hogy e forró és nedves ragyogásban levedlik rólunk az ember magánya s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre.

2005. január 17.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk. Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: Bizony, e világ dőre, esztelen Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz-magunk. Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk S ha alászállunk, vár a hűs avar, Testvér-levél testvér-lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk: Zúzmara csillog rajtunk: hermelin. Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk? Ha végre földanyánk része leszünk, Ott is szépek leszünk. Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim. S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk. Kolozsvár, Hója-erdő, 1923 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

Árkosy Lajosnénak E levelet a hegytetőn találtam, Hóban feküdt, az erdőhöz közel, Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. De hogy megbarnult, megkeményedett: Az írás felcsillámlik rajta, S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: Kellett a dér, a tél, a hóvihar, S a zúzmara, a zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar. Kolozsvár, Hója, 1922 karácsonya

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Nyomkereső

Istenem, - erdők zörgő avarán, Vagy az utca kövén, Eltávozottak, vagy régen halottak Lábanyomába hányszor léptem én! És nem gondoltam meg: Légiók, seregek Mentek előttem már, Amerre én megyek. Ez itt egy leány lépte volt talán, Könnyű, de nem vidám, Törékenynek, karcsúnak képzelem, Akinek jóbarátja a magány. Ez a meggondolt lépés öreg úré, Az ott könnyelmű úrfi lépte volt Itten, úgy látszik, megállt valaki, S egy virágszálért mélyen meghajolt. Erre anyóka törte át magát Az őszi erdőn, - batyujába rozsé. Arra harcos lépése kopogott, Dongott, szikrázott a kövön előre. De ma mindnyáj ok lábnyomába lépve, Csendben gondoltam meg, Hogy hadak, seregek Mentek előttem már, Amerre én megyek. Fantáziám felfedte a nyomot, Mit hó temetett, zápor elmosott. Isten kegyelméből ma délután Én bujdosók és halottak nyomán Cserkészek őse, nyomkereső voltam: Utolsó mohikán. Kolozsvár, 1925 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Ki beszél?

Arany jegenye, ki beszél veled? Valaki megszólított messziről, Attól remeg most minden leveled. A szél, a szél, a szél beszél veled. De mi a szél? Sok sóhajtás, Mely összegyűlt, s most egyszerre beszél. Egy sóhajtás alig egy lehelet, De sok sóhajtás egymásba fogózva Átrepül országhatárok felett, És megtalálja, amit szeretett. Valaki sokat sóhajtott feléd, Sok sóhajtása egymásba fogózott, - Most elérte az arany jegenyét. Kolozsvár, 1925 októbere

2005. január 15.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A sorsváró madár

A nap leszállt, rá megzendült az erdő Alkonyi kórusa Egyszer, utólszor még, az éj előtt. Halk szárnysuhogás kelt a fák között, Kerengve, lassan Fészekre rebbentek a madarak. Egy fenyőágon ült egy kis madár Némán, kő-mereven, Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt. És meg se moccant Közelgő lépteimnek dobajára. Előtte álltam, lehajoltam hozzá: Vajjon mi lelheti?! így, ültőhelyében meghalt talán? Kitellett tőle, Oly döbbenetes, olyan furcsa volt. De élt. Kicsi szeme Ha bágyadtán, ha tompán is, de fénylett, S nézett, nézett merőn valahová, — A sorsát várta tán, S én jöttem, mintha sorsa lettem volna. Ó, sose volt még sors ily tehetetlen, Ilyen ügyefogyott. Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle: Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza? Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam? Elpusztul, hogyha magammal viszem, Elpusztul akkor is, ha itt hagyom. Keserves volt nekem e sors-szerep. Félénken kinyújtottam a kezem. Úgy véltem, ha már egyéb nem telik Tőlem - legalább megsímogatom. Akkor rezzent - s elugrott. Két lépést ugrott csak a fűbe el, Ott gunnyasztott tovább, S a sorsát nézte, nézett engemet. Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén Szerettem volna hozzá szólani – S nem jött ajkamra

2005. január 15.