Ugrás a tartalomra
Az erdő világának hírei
HU EN
ForestPress — Erdészet · Faipar · Természet · Vadászat

Vers

88 cikk

Versek - Winkler AndrásVersek - Váci MihályVersek - Reményik SándorVersek - Szabó LőrincVersek - Áprily LajosVersek - József Attila
Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull

1 Az ágtól elvált, Lassan száll alá, Reszket, libeg. Már nem köti az ág, Még nem köti a föld. Vájjon kinek Van jussa hozzá, most, amíg leszáll? Néha pihen, Azt hinnéd akkor: Visszatérne még. Mint egy lélek: Már nem köti a föld, S még nem köti az ég; Az ég, mely mégis, mégis várja már. 2 Amíg lehull, Hány lélek hull vele? És hány emelkedik? Hány reszkető lengéssel van tele A végtelen világ? Milyen csodák Esnek, míg rövid útját megteszi? 3 E percben talán meghalt valaki, S e levelén a lelke száll alá. És bennem megfeszül a lélek, Mintha világok tengelyének Zajtalan fordulását hallaná. E levelén egy lélek csolnakáz. Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta. Tán szűk neki a világegyetem, És inkább elfér egy falevelén. - Mert most már mindegy: palota, vagy pajta. 4 És hátha nem. Nem halott lelke ez s nem idegen. De ismerős, ki messze-messze van És idegondol hosszan, hangtalan És elömlik a lelke mindenen. Valaki, aki innen elszakadt S a lelkét most e drága őszbe ejti. S itt van, — mert a világot elfelejti. 5 Be halkan száll alá ez a levél, Hogyan suhog! Utánozd lelkem ezt a suttogást: Vajjon tudod? Talán egy orkán őrült ereje Aludt el itt, Talán egy óriás pihenteti Itt tagjait. Talán viha

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora Már teljes lendülettel festeget. Ecsetjét arany-tengerekbe mártva, Húzza hervadó világok felett. Nézzétek, milyen biztos mozdulat! Milyen könnyed és mily könyörtelen: Szépséget s halált egyben osztogat. A bágyadt lombra ahogy rálehel, Irtóztató és hízelgő a hangja: Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Ama keskeny út

A szálerdő már elmaradt, Most törpefenyő jő, s boróka, Az ösvény egyre keskenyebb,- Jövök, - ki tudja már mióta, S megyek, - ki tudja meddig még. A célom - Isten tudja csak – Talán a semmi - tán az ég. Az ösvény egyre keskenyebb És egyre zengőbb a szívem. Úgy zeng, mint egy kristályharang, Pedig nem rázza senki sem. Még feljebb gyér fű és moha, - Majd puszta gránit, vagy bazalt, Szélkürtök héjja-riadója, Vagy síri csend, - minden kihalt. Jövök, nem tudom már mióta. Egy ismeretlen túlvilág már Fagyasztó áramot lehel. Megyek, - ki tudja meddig még. Ez tán a mennybemenetel.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A félixfürdői tölgyek alatt

Az 1923. évi vasúti katasztrófa emlékére Álltam alattatok, Idéztem nektek a tavalyi vért, Omlásának tanúi voltatok. Láttátok a halált. Nem rögződött belétek irtó képe? Hogy zölden lengették ágatok' Egy év múlva megint a nyári égre. Álltam alattatok, A töltés martján kerestem a vért, - S ámultam, hogy ki nem száradtatok! Az őrház pici jelző-csengetyűje Csengett csupán az őszi némaságba, Olyan volt ez az örök-hang a csendbe', Mint templomokban örökmécsek lángja. S ez az örök-hang azt csengette nékem, Hogy zöldág virul a fekete véren, S legyen bár a vér áradata tenger – A tölgy is felejt, felejt - mint az ember. Félixfürdő, 1924 októbere

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Barátkeselyű

Mannsberg Arvednek A törpefenyők szívós karja közt Feküdtem önfeledten. Síri csend, csúcsok csendje vett körül. A tekintetem, ahogy fölvetettem Találkozott egy óriás madárral. Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal A nagy magasban szinte állt felettem. Barátkeselyű volt, - barna csuhája Sötéten, egyszerűn simult reája. Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam. Oly mozdulatlanul feküdtem ott: Egy pillanatig, - azt hiszem: megcsaltam. Még nem, még nem, csuhás herold-madár, Még nem ütött az óra! Pedig talán e szikla-katafalk Ravatalnak sem utolsó volna! Nem, ez a hitvány test még nem tied! Hanem a lelkem, a lelkem vigyed Zajtalanul a szörnyű magasságba! Egyetlenegyet lendült csak a szárnya. Aztán eltűnt az Ünőkő mögött, Végtelenbe, mert végtelenből jött. Radnai havasok, 1922 júliusa

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Egy rügy a naphoz

Örök fény, mit akarsz velem? Mondd, mért csaltál elő A fénynemjárta jótékony homályból? Aranyfogóval mért kényszerítettél Elhagyni hűvös rejtekhelyemet? Mit akarsz velem, örök napmeleg? Öntudatlanság alvó éjjeléből Felsajgó öntudatra Riasztón mért vertél fel engemet? Azt akarod, hogy levél legyek, S reményzöld ruhám' átüsse a jég, Ha forró május tikkadt alkonyán Hirtelen, tompán megdördül az ég? Azt akarod, hogy levél legyek, És nyári napok gyötrelmes során Megbarnítson majd perzselő heved, S hazámtól, fámtól eltépjen az ősz? Mit akarsz velem, örök napmeleg? Vagy talán abban nyugodjunk mi meg, Mi hervadásra ítélt levelek, Hogy forró, gyilkos órán árnyat adtunk Valakinek, ki megpihent alattunk?

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Õszi erdőn hamvadó parázs

Te szép, te szomorú, te tiszta láng! Most már: avarba hamvadó parázs, Én nem gyújtottalak, Én nem oltottalak, Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól. Arra jártamban Megcsapott messziről a meleged. Tovább mentem, Nem éleszthettelek. Most hát elalszol. Aludj. Békesség neked. Takarjon be a diadalmas Õsz, A csend, S a nesztelenül hulló levelek.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Pacsirta

Lám Bélának A rét felett Trillázva lebegett. Emelkedett. Alatta zöldesbarna folt: Az erdő elveszett. Dalolt, dalolt. Úgy pazarolta magából a dalt, Hogy mámorába szinte belehalt. És mégis olyan üdén, könnyedén Fakadt a dal belőle, mint a lomb Nyírfatündérek karcsú ághegyén. Lassan, nehezen, mint komor kolomp Kondult a szívem - és eszméltem én: Ez hát a dal, ez hát a költemény! Ez a csattogó, büszke szárnyverés, Ez a szárnyaló, friss emelkedés, Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat, S hirdeti magát a széles világnak, E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg Zöld-arany zománcos erdők felett. És akkor egyszerre belém nyilait: Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt! Sosem fakadt a lelkem könnyedén, Mint rügy a nyírfatündérek kezén. Csak puszta kézzel földet hasogattam, Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam, S mikor a munkában elnehezedtem, Fekete fenyők közé menekedtem, Titkok kapuján, mint harkály, kopogtam, - Azután ismét vonatként robogtam, Örvények szája felett szédelegtem, Mindent csináltam, - csak nem énekeltem Nem szálló darvak, - emelődaruk Lendítették ki lelkemből a bút, Az én világom a kohók világa, Csákány csapása, pőröly zuhogása, Gondolatok zenétlen muzsikája! S most már hiába!

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Szivárvány

Némethy Titinek 1 A párában, a vízesés felett, Halványan, mint egy álom, És testetlenül, mint egy lehelet: Az örökifjú szivárvány lebeg. Megrokkannak a sziklák, a hegyek, A kő mállik, az erdők sírba térnek, Új medret tör a patak magának, S a régit testálja a feledésnek. Megőszül a világ. De a szivárvány mindig egy marad S színei meg nem fakuló csodák. Örökifjan és egyformán lebeg, Halványan, mint egy álom És testetlenül, mint egy lehelet. Mint a művészet az élet felett. 2 Minden lélekben van egy kis szivárvány, Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, - Ennek a hídnak hídpillére nincsen, Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. Az Isten, aki a szívekbe lát. Radnaborberek, 1922 júliusa

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Szomorúfűz

A tó partján a komor füzeket Világos zöldbe öltözteti lassan A napról-napra melegebb sugár, Megfejti téli titkát ágaiknak, Smaragdragyogást tereget reájok, - csak földre hajló, fáradt vonalát A fűzfagallynak nem másítja meg, Nem emelheti ég felé soha. Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem: Anyámat kértem: rajzolj valamit! Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát, (Lerajzolhatott volna engem is, Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok A tóparti szomorúfűz alatt.) Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez? Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz. Én faggattam tovább: Mért szomorú? S aztán még arra is kiváncsi voltam, Hogy: „Mikor nem lesz többé szomorú?" A váratlan kérdéstől megzavarva, Anyám elhallgatott. Így hallgattam el én is, valahányszor Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú, Mikor nincsen rá különös okom? – Zavart a kérdés. - Most már nem zavar. Most már tudom, hogy törvény alatt állunk: Elvettetnek a különféle magvak, Öröktől készült, titkos ősmagok, Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő, A harmadikból mindig rezgő nyárfa, Jegenyévé szökken a negyedik, - S az utolsó, de tán nem a legkisebb, Szomorúfűzfa lesz talán. Törvénye az, hogy ágait lehajtsa A tó tükrére csüggedt-komoran, Akkor is, miko

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A holt fenyő

A holt fenyő pirosba öltözik. Ha látsz egy foltot, Egy rozsdavörös foltot A haragos-zöld tenger közepén: Ereszd le messzekémlő látcsöved, S mondj egy imát a holtak üdveér'. Az a halál. Nem a lomberdők szelíd őszi dísze, Amelyre új élet következik. Ez a pirosban ünneplő halál, Ez a dacos halál, Ez tudja már, hogy nincs feltámadás. És mégis áll, Halott bajnok az élő katonák közt. Mivel másutt nincsen számára hely.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A kis templom a nagy dómban

A borbereki templom falára írom Fölötte égig ér a szirt. Olyan törékeny, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A szemérmes sziklák

A sziklák itten oly szemérmesek: Fenyőágakkal takargatják Gránitbordáik szörnyű éleit. Még cserje is akad imitt-amott, Valódi lomb, Õsszel hulló, tavaszt váró levél, Tiszavirág a halhatatlan zöldben. Még cserje is akad imitt-amott Takarónak a szűz szirtek fölé.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: A fenyők álma

A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek. Azután futásnak erednek, Vagy halkan suhannak odább, Mint foghatatlan, lenge holmi, Testetlen, fátylas délibáb. Az álmok sorsa: eloszolni.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Gyopár

Azt mondta valaki: A Korongyoson gyopár is terem. Azóta vágyaimnak netovábbja A Korongyos-tető. Róla álmodom nappal-éjjel, S a pici fehér csillagokról, Mik szikráznak a vad kövek között.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Hangverseny

Lent a patak zúg. - De most jő a szél - És elkezdi a fenyves idefenn. Ifjú cserjék vad sörénye lobog És az öreg fenyők Inognak méltóságosan. Azután semmi hang.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Havasi feszület

Halványpiros hegyi virág Öleli lábát a keresztnek. Távolról a sötét fenyők: Titoktudó konok erők Feléje gyökeret eresztnek. És ölelik a föld alatt. Így rejtik el imádatuk.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Izvor

Megtudtam ezt is: A patak nevét. A dajkámét, ki esténkint dalol, S az őserdőnek minden erejét A völgybe hozza le. Ó be mélyek, be csöndesek az esték Így, egyedül, - vele. Megtudtam ezt is. A patak nevét, Hogy nevén nevezhessem a Magányt, Mint egy titokzatos tündérleányt: Izvor, Izvor!

Partnereink