Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull
1 Az ágtól elvált, Lassan száll alá, Reszket, libeg. Már nem köti az ág, Még nem köti a föld. Vájjon kinek Van jussa hozzá, most, amíg leszáll? Néha pihen, Azt hinnéd akkor: Visszatérne még. Mint egy lélek: Már nem köti a föld, S még nem köti az ég; Az ég, mely mégis, mégis várja már. 2 Amíg lehull, Hány lélek hull vele? És hány emelkedik? Hány reszkető lengéssel van tele A végtelen világ? Milyen csodák Esnek, míg rövid útját megteszi? 3 E percben talán meghalt valaki, S e levelén a lelke száll alá. És bennem megfeszül a lélek, Mintha világok tengelyének Zajtalan fordulását hallaná. E levelén egy lélek csolnakáz. Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta. Tán szűk neki a világegyetem, És inkább elfér egy falevelén. - Mert most már mindegy: palota, vagy pajta. 4 És hátha nem. Nem halott lelke ez s nem idegen. De ismerős, ki messze-messze van És idegondol hosszan, hangtalan És elömlik a lelke mindenen. Valaki, aki innen elszakadt S a lelkét most e drága őszbe ejti. S itt van, — mert a világot elfelejti. 5 Be halkan száll alá ez a levél, Hogyan suhog! Utánozd lelkem ezt a suttogást: Vajjon tudod? Talán egy orkán őrült ereje Aludt el itt, Talán egy óriás pihenteti Itt tagjait. Talán viha
