Vers

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Ne jöjjön új tavasz!

Rügy, ki ne pattanj, Maradj a fába' benn. Ibolya, ki ne nyílj, Maradj a földbe' lenn. Napsugár, arany-nyíl Fejünkre ne cikázz, Hadd legyen bú a bú, Hadd legyen gyász a gyász! Fejünkön holt hamu, Szaggatva köntösünk, Alattunk puszta föld, Mit könnyel öntözünk. Borongva nézzük így Fogyatkozó napunk, Romok, sírok között Akik barangolunk. Hulló csillag: ne hullj, Folyók: megálljatok, Szelek: szegjétek le Szárnyaló vágyatok, Tüzek: aludjatok ki, Hamvadjatok hitek, A mi Istenünk meghalt! Hinni? Kinek? Minek? Föl ne villanjon itt A szem szerelmesen, Szabadság hogyha nincs, Minek a szerelem? Az egész természet Temetkezzék velünk S ne jöjjön új tavasz Ha mi elsüllyedünk! 1918. december 28.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Néha félek...

Néha félek... Úgy nyugtalanít ez a suttogás, Ezek a halk neszek, Ez az imbolygás, ez az összejátszás A hátam megett. E halk hullása nem tudom minek. Itt nem hull levél, Tán az Idő pereg Bús percegéssel itt, az örökzöldben. Néha félek... A fenyves olyan kísérteties. Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok, S felszúrhat minden öreg fenyő tűje. Egy idegen parány, Akit nem tűr az ősvadon magában. De múltkor egy gyökérbe botlott lábam. S ahogy fölnéztem, Megrázta szakállát egy vén fenyő, És így szólt hozzám barátságosan: Öcsém, jobban vigyázz! S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Sas a magasban

Lassan kóvályog az erdő felett, És egyre szélesebb köröket ír, S a földtől egyre távolabb lebeg.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsímulní Természet - mint egy falevél, Mint egy fűszál, mely egyformán nyűgöd Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér. Szeretnék úgy belédsímulni, Mint egy elvesző árnyalat Az alkony ezerszínű tengerén, Szeretném fölszívni az árnyakat, S magamat tőlük fölszivatni én.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Trofeum

Mint indián a skalpokat, Öreg fenyők zuzmószakállát Én a Magánytól elragadtam. Ez a viharvert szürke zászló Díszíti szobám négy falát, Fenyőgallyak között fityeg. Ha ablakomon besüvít a szél, Oly kísértetiesen lengeti, Mint fenn az ormokon. E trofeum, Ez az én üdvöm lobogója, És boldogabb vagyok vele, Mint lehetett a Nagy Napóleon Marengo minden zászlajával.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Az utolsó ház

A fűrészmalmon túl vagyok S ez itt az utolsó faház. Ablakából a gyertyafény Úgy lobog elé, mint a láz Ijedt, beteg gyerek szeméből. Valami fázás összeráz. Itten végződik valami És kezdődik valami más. Valami nagyobb hatalom. Ez itt az utolsó faház S túl rajta zajlik a vadon. Elvész az út a vak sötétbe. Rémeket lát a házikó S az éjbe kémlel lázban égve. Túl rajta zajlik a vadon, Vagy hallgat; ám a hallgatása Még sokkalta félelmesebb. Visszavonult a kis telep S visszavonulva hagyta itt Hátvédnek ezt a házikót. És rábízta a titkait És minden embernek-valót. Nem előőrs, - hátvéd ez itt. Túl rajta nyoma vész az útnak, - Az embergőgnek takaródót fúnak. Túl rajta már a patakon Rézsut nagy szálfák dőltek át, Ágak, kövek, kavargó tajték, Dühöngő összevisszaság. Itt kezdődik a másik hatalom: Az ősellenség előőrsei. A házikón túl győzött a vadon.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Húsvéti versek egy halott erdőről

1. A ledöntött templom A gyermekkorom öreg erdejét Kegyetlen kéz fektette le, Nagyszombat estéjére ép. A megmaradt gyér fák között, Mintha nem történt volna semmi sem: Madár dalolt. Az ég a puszta földre ráhajolt. Isten ledöntött templomában Elmerülve, sokáig álltam. Nekem műtermem volt. Itten dolgoztam én. Ó mennyi emlék, mennyi költemény Ölelte át e vén fák derekát! Most vége hát...

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Lovas favágó

Lovon jő, nem gyalog, Lovon jő, hallgatag: Komor erő. A piros alkonyat Mögötte jő És megnöveszti furcsán, feketén. A fejszét vállára vetette, Mint halál a kaszát, Úgy lovagol A fenyveseken át És megvetőn tekintget szerteszét. A fenyők sötét gyűlölettel nézik: A hóhér ott megyen! Vajjon kivel tart ma leszámolást? Veled? Velem? És holnap ki kerül a bárd alá? A fenyők sötét gyűlölettel nézik, És zúgnak, mint az összeesküvők. S megszólal egy: Én holnap meghalok, – De zuhanva, még összezúzom őt! És zúgnak, mint az összeesküvők.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Férfi-erdő

Eltűnt az üde smaragdragyogás, A lomb sűrűbb, sötétebb. Április ment, Május nyomába lépett, És közeleg a nyár. Az ifjú erdő komoly férfi már. Összeborult a lomb, Mélyzöld kupola lett. Visszhangoz töprengő kérdéseket, És önmagának harsogva felel. A vihart addig nem engedi el, Míg búgó hangon meg nem áldja őt. A fák: keményderekú gondolatok, Az ősi földből szívnak őserőt. Koronájukat égnek emelik. Ha van Isten, ha nincs: Mindegy nekik. Mert nekik úgy kell élni, mintha volna! Viharban, csendben rájok lehajolna. Mert nekik nőni kell — És nőni — csak az ég felé lehet. Eltűnt az ifjú smaragdragyogás, Sötétebb lett a lomb. Amit harsogva mond: Riadó, érces, telthangú beszéd, Meggondolt felelet. Vagy ünnepélyes, komor hallgatás. Az erdő férfi lett. Kolozsvár, Hója, 1921 júniusa

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Telefonpózna

Elsorvadt, száraz ágai Mint béna karok, kimerednek. Telefonpózna lett a fa: Hírhordozója embereknek. S a többi közt kell állnia. A többi mind faragott oszlop, Legyalult, kinyalt, sima fa, Olyanok, mint az udvaroncok. Ezen még ott az ősi kéreg, És van még benne büszkeség, – S az erdőre még visszaréved. Úgy bontja meg a többiek sorát, Mint a fecsegő, léha népet Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát. Az emberek a drótot hozták, Ott állt, útban állt, kapóra jött, Nem vágták ki - csak besorozták. De rajta még az ősi kéreg, A büszkesége megmaradt még, – S az őserdőre visszaréved.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Dialóg

A harkály kopogtat egy vén fenyőt, Én a botomra dőlve hallgatom, Mint harmadik. Különben csend lakik Körül az erdőn. A harkály: Mit gondolsz öreg: meddig élsz még? A fenyő: Azt jól tudják az istenek, Akik az életem kimérték. A harkály: Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled? A fenyő: Bizony mondom, nem függ az se tőlem, Se tőled. A harkály: Az emberektől függ tehát? A fenyő: Az ember nagynak képzeli magát. A harkály: Mit gondolsz mégis: Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad, S melléd telepszik egy vidám család? Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat A nap heve után? Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?! A fenyő: Mit tudom én! Bölcső leszek talán. Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

2005. január 11.

Versek - Reményik Sándor

Reményik Sándor: Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy: A fagyöngyök az erdő könnyei, Parányi könnyek, mozdulatlanok, Fák sudarára fagyott sóhajok, Az erdő gyöngybefagyott bánata, Élősködők, mint minden bánat, Amely az élet üterére támad És lassan, észrevétlen Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

2005. január 11.

SZABÓ LÕRINC (1900 - 1957)

A Nyugat második nemzedéke a századforduló táján született, a forradalom bukása után került az irodalom középpontjába. Babitsék is úgy tekintettek rájuk, mint az ő kezdeményeik folytatására; általában formakultúrájukon is érződik, hogy a Nyugat költőitől tanultak verselni, s Babitstól, Tóth Árpádtól; Kosztolányitól indulva találták meg saját hangjukat. Nem egy közülük művészi nagyságban felemelkedett a mesterekig. Költőként is, műfordítóként is az egyik legjelentékenyebb volt közöttük Szabó Lőrinc.

2005. január 10.

Reményik Sándor (1890-1940)

Erdélyi evangélikus költő. Kolozsvárott született 1890. augusztus 30-án. Kolozsvári jogi tanulmányait szembetegsége miatt nem fejezte be. 1916-tól csak az irodalomnak él. 1921-t?l a Pásztortűz főszerkesztője. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjat kapott. 1941-ben posztumusz az MTA nagydíjával ismerték el munkásságát.

2005. január 10.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: TENYÉRBE, ÖKÖLBE

Fű alá, fa alá, madár szárnya alá, tenyérbe, ökölbe, fekete gödörbe, parázs hamujába, tüzek legaljára, palánta tövére, húzódni gyökérre, fillérként lehullni, ágy alá gurulni, kazalba tűnek, pázsitra fűnek, fára repedésnek, sebre kapart mésznek, halakkal iszapba, tücsökkel falakba, zuhogni kosárba, kosárral Dunába, komódokra szentnek, koporsóba szegnek, levelek aljára, világ fonákjára, fű alá, fa alá, madár szárnya alá, tenyérbe, ökölbe, fekete gödörbe.

2005. január 10.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: TAVASZVÁRÓ

Töltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz. A szél ujja veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva mint a hárfa szól; gyökerek fogóznak a mélyben. A kukorica rendezett seregben visszavonul - a tarló néha lángol; mint csiga szarva: - a világból az utak visszahúzódnak ijedten. A zúgó erdők zöld-kék áradása a föld alá visszaszivárog; a táj kiszáradt meder, csorba árok, s a szárazon maradt hal csillanása minden levél. – A földbe eke vág az arcba ránc és fájdalom a szívbe. Az ember alig bírja eleinte, de aztán tűrhető lesz a világ.

2005. január 10.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: SZIGETEN

Az állatok tekintetét irigylem, az erdők sóhajait reggelente. Fenn, magasan kísér a lélek, ha a hegyi úton sétára indulok. A szem éhségeit imádom. Falánk csordák úgy nem legelnek, mint két szemem a lét tolongó dús csodáit. A gyönyörűség ma is megfejthetetlen. Ha szépet látok, szinte sírni kell. S a világon nekem minden mi él és dolga van, meghatóan titokzatos varázs. Értetlenül bolyongok e világban. Nem értem, amit rajongva imádok. Nem tudom, hol van gyönyöreim kulcsa. Az állatok mély titkot hordanak, tudásukat fürkészem egyre. Bölcsebbek a növények, s én nem tudom megközelíteni őket. Szárny kellene nekem, hogy eszméletlenül énekeljek a kicsorduló világ felett, mint a pacsirta. Megtartó gyökér kellene, a hűvös földben, erdők testvéreként osztozni az öntudatlan lét diadalában. Mert éltem én már minden ember módján. Szolgálni akartam és áldozódni, s ezért feladtam boldogságomat. Éltem két évtizeden át betegségekben, munkában kifosztva, mint vadak közé hullott térítő, s az út miatt már sokszor megvádoltam a beláthatatlan célt. S talán ma már másként ragyog előttem. Szeretem én az embert. De már nem mindenkiben. Már egyre jobban csak őt szeretem, akit magamban végső erővel megvalósítha

2005. január 10.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: PACSIRTA (2)

Tetszik lentről a vergődő, merész, örökké hajszolt felemelkedés; a mindig magasabb, az örökös, az egyre feljebb feszített körök, a fel! csak fel! az elkápráztató, szívet robbantó vad kapaszkodó. Tetszik a fojtogató szívverés. Ki tudja: e meredek mily nehéz! Mit kell legyűrni, milyen terheket, mily súlyos a szív a világ felett, mikor lehúzza mindenki oda, hol igazán boldog volt valamikor. Körözni csak fenn, mindig afelett, amit bevallhatatlanul szeret, és távolodni mindattól, ami szárnyra bocsátotta: – a hajdani mezők, a föld meleg lehelete, az ismerős táj áldó tenyere; a fészek lenn a porban, fű között már rég nem látszik, de csak afölött száll, csak az a föld pólusa neki, – szívét bénítják hű mágnesei. De lentről egyre űzik hangosan; csak feljebb szállhat, - mérik pontosan! Madárnak addig tartják csak, amíg az égre írja haldoklásait. Addig pacsirta csak a nyomorult, amíg sikolt, vergődik, s lángragyult röpte veszélyes szép csóváival önhullásán nyer újult diadalt, amíg könyörgése spiráljain parittyaként csavarja fel a kín, s mi átszegezi: a lelkesedés dárdája magasra tartja szívét, oda, ahol, ha szól, kiált, dalol, a szív vére a torkon át kiforr. És ő csak száll, lobogva egyre fel.

2005. január 10.