Ugrás a tartalomra
Az erdő világának hírei
HU EN
ForestPress — Erdészet · Faipar · Természet · Vadászat

Vers

88 cikk

Versek - Winkler AndrásVersek - Váci MihályVersek - Reményik SándorVersek - Szabó LőrincVersek - Áprily LajosVersek - József Attila
Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: PACSIRTA

Sír! Rí! Vív! Fel, fel a pacsirta. Szél? Szárny? Fény? Ég? Mi cél hívja-viszi? Huss! Száll! Szíve ver; a parányi parittya; s haragja hajítja az égre fel! Kifeszül remegő dala íjja, s jajja nyilát fel fel felröpíti! Dala csobogó forrás, hűs friss víz, a füvek gyökeréről feltört gejzír, az este lezárt szeme-résén felsírt szűrt könny-íz. Dala gyöngylánc drága sora, fűzve a Hold vállaira. Éneke gyöngyház- pagoda, táj, rét mezők csarnoka fölött lebegő kupola. Ég két partja között csoda híd ív. Milyen színeket lát, s szigetet! Oda hív szíveket! Hogy tud szív így a dalok suhogó kardélén, sírások ezüst tűhegyein lebegni, verődni, repesni, apadni - ilyen telin. Verj! Sírj! Fájj csak te sebes torkú madárka! Várj! Csalj! Hívj! Daloddal és égre szegezve! Röptödben veri át szívedet daloló gyönyöröd, a suhogó dárda, sikolyod kitűz az egekre. Szállj! Törj! Hullj a fény roskadó kazlaira, te szikra, te lóbált dalcsóva, parázs! A nyár aranyos meztelen vállaira terül éneked éke a lenge palást. Lenn a kalászból hadd peregjen a mag! Hadd szedegesse azt a veréb meg a hörcsög! Téged a vágy az egek skáláira űz! Fel! Még! Fényt! Egeket! Sugarat! Te a fény húrjai közt verve, repülsz fenn, fenn, hol a nyár k

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: NYÍRSÉG

Barna csíkos tigrisként akácok közt sompolyog, forgószél farkát csóválva, az ugrásra kész homok. Utak sűrűn font korbácsa suhint: - a homok nyüszít; sunyi dombokként dorombol, érrel nyalja talpait. Négy gerle pár szárnyán lebeg a határ. Az égen át vadlibák hálója húzza elvágyódók sóhaját. Az ég figyel, mintha lentről szólítaná valaki. Semmi! — csak az én szívemtől zengnek e táj halmai.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: MIKOR ÉN ÉLTEM. . .

Mikor én éltem, óriás füst-erdők burjánoztak a Földről s mint a tölgy, susogtak, zúgtak fenn az atom-felhők, s ágyúk torkából fehér rózsa nőtt. Gyárak füstjéből lágy ciprus-erdőket lengetett fenn a repülők szele, s a fényszórók indái gyorsan nőttek rakéta-nyomok jegenyéire. A városok lenn, az őserdő-mélyi virágok, sápadt bibefényeik nyújtogatták az égre, fel, elérni a csillagok zümmögő méheit. S erdővé lombosodé robbanások gyökere közt – vágyva szebb csillagokra –nyüzsögtek lenn a hangya-milliárdok, szívük nagy bábját foguk közt hurcolva. Közöttük éltem, és szenvedve tőlük: szerettem őket. S küzdve ellenük: (meghatódva, ahogy görgették Földünk omladozó magasságok felé) pártoltam homok-ostromló ügyük!

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: MÁJUS

Széles szeleket az ég tereget; kibomlik a fény lobogója. Tapsos levelek csapnak tenyeret; fellép a Nap a magas dobogóra. Láng jegenyék friss lelke ég, kifeszítik az égre az út-szált, és sorakozva mennek a dombra, s kivágják az égre a harsona hurrát! Himnuszokat énekelők, mennek a felkelt tájak előtt; madarat csalogat zokogásuk. Viharban vezérek. A szelekbe tévedt bokrok bodorodnak utánuk. Szítja az álnok szél bennük az álmot: üvölteni, fájni, a fényre kiválni! –Gyökerüknél fájnak az árkok. Gyönyörű göngyölű fátylakban az akácok, az áldott arák, mennek a mennynek elérni a fényre kitárt kapuját. Fésülve a fűzek, az aranyhajú szüzek; rajtuk a rügyek arany könny e patak; hegedűlik a fejfákra kottázott dallamokat. Parti angyalraj: égtüzü hajjal tettenérve remegnek a nyírfák; térdeik közt feszített ki a szél sikolyos hintát. A büszke ekék tekintete ég, s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak. Utánuk örök sorban a zömök barázdák egymás vállára borulnak. Esküre ujjak: a fényre kinyúlnak, fogadalmat súgnak, a hű buzaszálak; s a tavasz írt jelszavait egekre terítve a vadludak szállnak.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: MAGASBÓL, MESSZIRÕL

Repülőgépről, útközben 1967. A nyírfák! Lám a nyírfák! Itt is megleltem őket. Meddig követtek engem felejthetetlen földek? Meddig követtek engem vízillatú szelecskék? Föld – fordulj! – ne érjenek el a fecskefészkes esték. Föld - fordulj gyorsan vélem, maradjon el a múltam, taníts valami másra, ne mit eddig tanultam. Rétek, szarvasnak futni, erdők: – madarat óvni, mint áldozati füst száll, szálltak hazám folyói. Disznó-csapás az erdőn, fácán fénye a fűben, barna földeken ének, mint dal a hegedűben. Minden patakot láttam, mint tenyeremben az árkot, és láttam minden szárnyat, mely hazám fölött szállott. Bújó vadat biztattam, s a madarat a fészken: – ha boldogok lennének mind, akikre lenéztem! Számoltam, mint a gyermek, külön, minden kis falvat, az utak fogták őket, mint fészkeket a gallyak. A nyírfák, lám a nyírfák még itt is jönnek, jönnek, s mint a paraszt – én bárhol megszagolom a földet. Érkezve – nem a várost, a torló palotákat: – parkot keresek, ahol megölelhetem a fákat. S ha van, csak egy tenyérnyi, ott kimegyek a térre, egy madarat hadd halljak: – emberi hangot végre. Keresem szülőföldem mindenütt, minden tájon, hazára szeretnék lelni – e hontalan világon. Hazám keresem minde

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: ERDÕK, SÁRBAN

Ahogy múlnak az évek, akár a fán a kéreg, úgy nő körénk a gond; az édes nedvű lélek kering, miként a méreg, rügyet már sose bont? Ami bennünk sudár volt, minden ágán madár szólt, volt egek ostora, – lombjára gond sző hálót, a csillagokig szállót por fedi be, s moha. Nem is villámok nyesték, és nem szenvedélyek szép tavasza tépte meg, csak a napi ügyecskék fonták be, hős igyekvés, magán, s közérdekek. Alacsony, langy szelekben kapkodott ernyedetten tördelt ágaival; keresett – engedetlen –, eget, elérhetetlent, várt tisztító vihart. Minden, ami itt felnőtt, elszíva vért és velőt, szegényítve szívünk: sárban azok az erdők! Sok suhogó esztendőnk zavaros árba tűnt.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: ÉNEK AZ ELSZÁLLT MADÁRRÓL

Hajnali hajnalok hasadtán, kiáltó kakas kiáltásával, kelő kenyerek kelésével, dagasztó asszonyok kedvével, fejő asszonyok frissességével, kutakat nyitó fényekkel, hegyre tévelygő párákkal, szarvak hegyén villogó virradatban, - harangkiáltó hajnalmadár, hétszeres hajnali hangú madár, a napcsúcsú jegenye csúcsára szállt, a szél aratta égi réteken át a patkóvágta hét csillag hegyibe szállt, az itató folyók mennyei ágasaira szállt, a jó tőgyű záporok szarvai közé leült, a vihart forgató vasvillák hegyére ült, a jajgatások kéttornyú templomának tornyára repült, az átkok forgószelének lombjára települt, az imák ereszére lobogva leült, a sóhajok forró kútja fölé tárva kiszállt, szárnya az ínség aszálya fölött szétterülve terült, harangkiáltó hajnalmadár a Nap fele szállt, hétszeres hajnali hangú madár hazatalált, mennyeink ereszére ragyogva leült. Hétszer hét hurok fogta szívét, lépteit leste ezer tőr, szárnyát kerítette a lép, égen ütötte golyó, fészkén vadászta menyét, vércsék hada tépte, bombázta magasból a sas, elérte a kő, kerülgette a vas, bekerítette világsortüzeivel a tűzkoszorú-tavasz, nyarak fája, nyárfák lombjai zúgatták a szívét, itatta nappali nap, etette jótenyerű messzeség,

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: BODZA

Virágodat a méh kerülte, nem tépték, mint az orgonát; kalapjához senki se tűzte, s nem szívta senki illatát; mert május-esten, mikor sírnak a holdfény-húrú hegedűk, ki is kötözné bús csokornak lelked, a fürtös-keserűt? Míg tavasszal körüllobog a Föld övén virágok lángja, és bűnbe hullott angyalok vér-ajkával suttog a mályva, ökölnyi tűz-parázs a rózsa, a pipacs ég, mint könnyű seb: – kertek alól zokogva hozza a szél tömjénes ihleted. Ó, te földben megfogant átok! Milyen sors ültetett, milyen kín facsar ágadra virágot, mit nem vesz észre senki sem. Virágba borulni-bomolni, csak magadnak, mert úgysem lát más! Nem a hervadás tud gyilkolni, de ez a hasztalan virágzás! Fűnek, gaznak te magas voltál. Te már tudtad, hogy mi a Nap. Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: – Te fa vagy! S nem voltál elég magas fának, mert nem érted el az eget. Ágaidra sasok nem szálltak, így hívtak: – Ó, csak bodza ez! Erdőkbe vágytál, ligetekbe, hervadt kertekbe legalább, vagy csak oda, hol útkeresztre szórod fürtöd virágporát: hegyek felé húzó fasorban estek patkónyomát követni, a csillagokkal egy csokorba kötözve – lelked ellehelni; a lehunyódó ég szemét be- pillázni, mint a jegenyék, elzokogn

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: ÁLLATOK

Az állatok velem rokoni lények. Bennük a létről emberi tudást érzek. Szarvas úszik az árban, lehúzza, koronája: – a Csele-patakban magyarok királya. Benépesítik a Földet, egymást kiirtják. Tudják, amit a spanyolok, érzik, amit az inkák. Rokonaim parasztok, indiánok, bölények: – néznek apám szeméből kipusztult állatok, népek. Látom őket – felbődül a történelem bennem: – mennyi emberi az állatban, állati az emberben. Az ember kulturált vad, nagyobb a bűne: – képes az erkölcsre, kapható a bűnre.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály:A SZÁRNYALÓ JEGENYE (1958)

Jegenye: – apáink szárnya! Nagyapáink szárnyalása! A sok földre sújtott angyal véled verdesett haraggal. A harsogó, zúgó lelkek nyárfa-sorban útra keltek, s mint ősszel a ludak éke, vergődtek a messze égre. Véled adtak hírt a mélyből, kiknek sóhaja sem ért föl láthatárig. Te üzented: – itt még élnek, lélegeznek! Fejfa – élő, elevenek mélyre ásott sírja felett. Vágyak szikratávírója, lázunk ezüst fényszórója. Szél hullámán álmainkat közvetítő: – te elsírtad, amit nekünk nem szabad volt. Emeltél helyettünk ostort! Ölelkező ezer ág, gally: – mennyi összefont leánykar! Mennyi vágy emelte karját: az eget, a fényt akarták! Te egymásba kulcsolt ujjak könyörgése! Rajtad nyúltak a kiszikkadt karok égre. S mennyi tenyért emeltél te! Jegenye! Légy te most tárt szárny, mely felettünk híva átszáll, mint köröző daru sírva társait Nap felé hívja; s minden, ami a magasba hív, csillagot mutogatva; minden, ami emel, szárnyal, lobogtat, repít magával; csapong, verdes, dacol, lázad, felfelé tör, égre támad, rögök közül kiszakítja magát – eget átszakítva, visszalobog, égre lobban, ha szél töri - annál jobban; ha hajlítják – visszacsapva suhog kétszer magasabbra! Te megszállott, földreszállott angyal: –

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: A TERMÉSZET

Egy völgyet látok. A kék délutáni fényben égnek a fűzfák halinái. Dőlnek a széltől az erdei fák, hogy hihetnem azt, vonulnak elefántok. Szinte hallani: – harapják a földet, vad állkapoccsal fogódznak a zöldek körül a tájba: – a keselyű tartja zsákmányát így, s borzoltan lebeg rajta. Sárgán a tigris osonású pára, befalt hús bűzét leheli pofája, lopakodik a völgybe rekkent hőség, nyomán sörétek pattognak, a szöcskék. Erős, falánk, ragadozó természet még mindig a szelídített természet: egészségesen lopja és megvédi mi a világból koncként maradt néki. Nézem: – mintha még vívna, hadakozna, pedig olyan csak, mint a vadász sólyma: a zsákmányt égről leteszi a földre, beletép egyszer, – s elveszik előle.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: A LEDÖNTÖTT JEGENYE (1956)

Hazamentem. Talán otthon anyám-varrta hűs vánkoson, áldottabb lesz árvult álmom. Dédapáim derékalján, nagyanyáim nyoszolyáján, pihés párnáin pihenve a törött test, lankadt lélek valahára nyugtot lelhet. Távolról, toronyirányból érkeztem, de láttam már jól: a lehajló láthatárról, és az egész égaljáról, a tüll-fátyol tavasz-tájról hiányzott - ó, hogy hiányzott!-valami, - csaknem kiáltott! Valami, - az ég szeméből, mint értelem a szemfényből; valami a Végtelenből, mit nem fog az értelem föl, amít a szem nem is számol, csak halk szívverés hiányol. Alacsonyabb az égalja, a láthatár szétszabdalva. Véges lett a Végtelenség, a Messze, mint gyöngy pereg szét. Valamiből kevesebb van, valami innen messzebb van. A rögökből, a mély földből valamit kitéptek tőből. : Az égből csak leheletnyi, a földből csak talpalatnyi, - s mégis az ég mily nehéz lett, s mégis a föld mily kevés lett! Csak csillagnyi fény aludt el, csak ásónyom föld porlad el: mégis sötét lett az égbolt, s mégis a föld már megindult. Az ég alján semmi nem hív maradni, sem tovább menni. Nem mutat semmi az égre, nem bíztat emelkedésre. Nem csal semmi: vándorolni, sem e földhöz hű maradni. S akkor az útfordulóban tarkón ütve tántorod

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály: AKÁC A FORGÓSZÉLBEN

Kit bármilyen szél eltéphet a tőtől, s amelyen lombja kivirult - a földtől, - csak lenge gyom, mely az avarból nőtt föl. Súlyos magként hullottam én a mélybe, átjárt, feszített íze, hűvössége, s ott nyílt ki szívem, mint két sziklevélke. S most átkarolom millió gyökérrel, szívós, görcsösen tartó öleléssel mi engem nevelt, - nem engedem én el! Életünk frissen nyílt barázda-mélye, hasgató árkai, jó televénye, botlasztó hantjai, szik-keménysége, bennetek fogantam! — Már nincs egy rög se, melyhez ezer hajszálgyökér ne kötne, s mit gyökeremmel ne én fognék össze! Mint könyörgő ujjak, úgy kulcsolódom minden omló göröngyre, s úgy fonódom, hogy körülöttem a táj szét ne hulljon. Gyökereim egyetlen porszemet sem engednek szóródni forgószelekben. Égő szik ez - de benne gyökereztem! Tövises és virágzó szerelemmel karollak, drága föld! Te se engedj el! Ne engedj szállni a szelekkel! 1956.

Versek - Váci Mihály

Váci Mihály:AKÁC

Sivár vidék hűséges fája. A menekülő porszemek elé veti magát, megállva elfolyó barázdák felett. Körötte a silány homok minden egy szellő-rezdülésre omlik, változik, - ő konok haragvással markol a mélybe! Dűlők végén áll, pásztorolva nyugtalan halmok nyájait, s gyökereit összekulcsolva, a sziknek, lenn, imádkozik. A gerléket susogva hívja. - ne maradjon néma a táj. Lomblelkét virágfürtbe nyitja, hogy édesebb legyen a nyár. De tövissel karmol a szélnek szürcsölő ég arcába vág; Rostjai közt a görcsök érnek, mint golyóban a robbanás. Árok iszapját, mocsár könnyét millió ajkkal ízleli, s a sót, miben a szik-göröngy ég, szikkadva mézzé érleli. Ahova hullt, azt a világot összemarkolja odalent, s széthulló rögökből virágot, értelmet és rendet teremt.

Versek - Váci Mihály

VÁCI MIHÁLY (1924-1970)

Ha jó húsz esztendővel ezelőtt körkérdéssel fordultunk volna az olvasók legszélesebb rétegeihez, beleértve azokat is, akik verseket csak a kultúrházak irodalmi estjein vagy délutánjain hallanak, és megkérdeztük volna, kit ismernek és szeretnek legjobban a korabeli magyar költők közül - hát akkor a válaszolók túlnyomó többsége Váci Mihályt nevezte volna meg. Aligha túlzás, ha úgy gondoljuk, hogy a hatvanas évek dereka és a nyolcvanas évek eleje között Váci Mihály volt a legnépszerűbb, dobogóról legtöbbet szavalt költő, akinek jó néhány költeményéről a legtöbben érezték úgy, hogy azok az ő érzelmeiket, vágyaikat fejezik ki. Kitűnő megjelenésű, vonzó tekintetű, asztal mellett kellemesen beszélgető férfi volt, akinek szelíd derűje mögött kemény felelősségtudatot lehetett mindig érezni, de ez a férfias komolyság szelíd mosoly, mindenkihez méltányos udvariasság felszíne mögé húzódott. Szerkesztői és kiadói szerették, mint munkatársat; írók, költők, ügyfelek szerették, mint szerkesztőt vagy közhivatalnokot (mert néha az is volt). És élt mindössze negyvenöt évet; gyermekkorától fogva súlyos, halálos veszélyű betegségek kínozták szervezetét. ,,Proletár értelmiségi"-nek indult: falusi, sőt t

Partnereink